Tudom.Mindig is tudtam,hogy nincs olyan élet,ami tele van örömmel,napsütéssel,mosolygással.
Bizony néha könny záporrá válik az én bánatom is.Talán köszönhető ez a szélsőséges időjárásnak,életem hídjának,ami már kicsit kopottas és az arra járó nem szívesen lépne rá.Azt hiszem több impulzusnak kellene,hogy érjen.Szeretem a családom.Imádom a férjemmel eltöltött filozofálásról szóló perceket,ami azért régebben órákig is tartott...De úgy érzem magam,mint egy antik darab,ami régen szebb napokat látott.Míg használatban volt,addig értékes és pótolhatatlan darabnak számított.Később már felváltották valamire,ami szebb és modernebb..de még megcsodálták,a szem előtt volt..Igaz,hogy még ma is leporolják de ez nem igazi..Nem fénylik,nincs értéke,és lassan-lassan elfelejti az anekdotákat is a régi szép időkről..
Talán valóban természetes az,hogy az ember rosszkedvű is lehet,de számomra ez túl kiszolgáltatottá tesz.Valami olyasmi érzés,mintha szabadon zuhannék,nincs akaratom felette,na és persze nincs megállás.
Nem szeretem.Jobb nekem ,a családomnak ha én jól vagyok...
De az a baj,hogy annyi negatív érzés alakult ki magammal szemben.(harag,vádlás,kritizálás,elégedetlenség..)
Jó lenne tisztelni magam,hogy tisztelni tudjam ezt madár röptű életet..csak azt nem tudom hol kezdjek hozzá..
Mindenki azt teszi, amire képes. Oka van annak is, ha valaki gyáva lett. Ráadásul nem attól lesz bátor, mert le gyávázzák. Nem, attól még gyengébb lesz, mert szorongani fog, hogy ő nem elég jó, nem elég erős. Egyébként meg a szeretet olyan, mint a napfény, a gyávára is éppúgy süt, mint a bátorra. Szép kis világ lenne, ahol csak az erőseket, szépeket, csinosakat, sikereseket, bátrakat lehet szeretni...
Akkor én ezzel az igazán magvasnak nem mondható gondolattal megpróbálok zenét hallgatni..
Segíteni szokott ....:))Remélem nem csak egy két csapdába csalt pillanat lesz belőle.
Bizony néha könny záporrá válik az én bánatom is.Talán köszönhető ez a szélsőséges időjárásnak,életem hídjának,ami már kicsit kopottas és az arra járó nem szívesen lépne rá.Azt hiszem több impulzusnak kellene,hogy érjen.Szeretem a családom.Imádom a férjemmel eltöltött filozofálásról szóló perceket,ami azért régebben órákig is tartott...De úgy érzem magam,mint egy antik darab,ami régen szebb napokat látott.Míg használatban volt,addig értékes és pótolhatatlan darabnak számított.Később már felváltották valamire,ami szebb és modernebb..de még megcsodálták,a szem előtt volt..Igaz,hogy még ma is leporolják de ez nem igazi..Nem fénylik,nincs értéke,és lassan-lassan elfelejti az anekdotákat is a régi szép időkről..
Talán valóban természetes az,hogy az ember rosszkedvű is lehet,de számomra ez túl kiszolgáltatottá tesz.Valami olyasmi érzés,mintha szabadon zuhannék,nincs akaratom felette,na és persze nincs megállás.
Nem szeretem.Jobb nekem ,a családomnak ha én jól vagyok...
De az a baj,hogy annyi negatív érzés alakult ki magammal szemben.(harag,vádlás,kritizálás,elégedetlenség..)
Jó lenne tisztelni magam,hogy tisztelni tudjam ezt madár röptű életet..csak azt nem tudom hol kezdjek hozzá..
Mindenki azt teszi, amire képes. Oka van annak is, ha valaki gyáva lett. Ráadásul nem attól lesz bátor, mert le gyávázzák. Nem, attól még gyengébb lesz, mert szorongani fog, hogy ő nem elég jó, nem elég erős. Egyébként meg a szeretet olyan, mint a napfény, a gyávára is éppúgy süt, mint a bátorra. Szép kis világ lenne, ahol csak az erőseket, szépeket, csinosakat, sikereseket, bátrakat lehet szeretni...
Akkor én ezzel az igazán magvasnak nem mondható gondolattal megpróbálok zenét hallgatni..
Segíteni szokott ....:))Remélem nem csak egy két csapdába csalt pillanat lesz belőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése