2013. augusztus 1., csütörtök

Ha az álom otthagyott..




"Álmodtam egy világot magamnak,




Itt állok a kapuja előtt.




Adj erőt,hogy betudjak lépni,




van hitem a magas falak előtt."








Semmi több,csak egy régi, számomra kedves dal szövege.:)Kicsit ismételten megrottyantam,de legalább mostanra már az okát is tudom.Elhagytak az álmaim.Elhagytak,vagy csak én vesztettem el őket,de az is meglehet,hogy a képességem veszett el,amivel álmodni tudtam.Mióta az eszem tudom,mindig,mikor olyan helyzetet sodort felém az élet,amiben nekem fájdalmas volt lennem,nem tettem mást,mint hipp-hopp és egy képzeletbeli életben találtam magam.Egy olyanban,ami nekem és a szeretteimnek is csodás volt.Ennek két féle oka lehet.Mindig is menekültem a problémák elől,de legalábbis halogattam a megoldást.A másik,ami valószerűtlenebb,hogy sokat néztem az Óz a nagy varázslót.:))




Gyerekkoromban ha a szüleim veszekedtek,mert sajnos sokat előfordult,az álmaimhoz menekültem,ahol minden idilli.A személyek sosem változtak,csak a helyszín na meg a körülmény.Más gyerek ezt kinövi,na én juszt sem!Még magammal is harcoltam.Rendes lány legyek vagy lázadó tini?Naná,hogy az utóbbit választottam,ami lássuk be nem épp a legjobb megoldás volt:)De mikor a házasságom már megromlott,szintén ott volt nekem a menedék.Az álmaim ahol szeretnek,szeretek...(Bár ez az álom,hála legyen a teremtőnek,valóra vált.)Mostanság elég sok problémám van az életben..Sok mindent szeretnék,még több mindenre lenne szükségünk,de nem jön össze.Pedig mindenki ad bele a dologba,hogy változtassunk,de úgy tűnik nem elég.Addig amíg az álmaimban "éltem" valahogy annyira eltörpültek a valós problémáim,hisz a képzeletbeli életem tökéletes volt.Sokkal könnyebben tudtam dolgokat megoldani,mert talán más szemszögből láttam.Nem stresszeltem ennyit,nem kellett mentővel kórházba vinni,mert leállt a szívem...Mostanság az energiám annyira elég,hogy anyai létem megőrizzem.Persze velük kapcsolatban is annyi minden bánt.Olyan jó gyerekek.Megérdemelnének talán egy kis nyári kiruccanást.Nem nyaralásról beszélek,csak egy pár napról,hogy elmondhassák jövő szeptemberben:Igen mi is voltunk anyáékkal....Valószínű nem leszünk.:(Meríts erőt szól a mantrám önmagamhoz.Igen ám,de miből?Szinek?Nem látom őket.Hangok,Ízek?Hol vannak?A gyerekek maradnak,de ő miattuk csak a lelkiismeret furdalás lesz úrrá rajtam.Ördögi kör ez,ahonnan szabadulnék.Az erős nő nimbuszom valami miatt letöredezett,a maradékot meg saját magam verem szét egy kalapáccsal:(Bächer Iván egyik írásában:Egy vidéki Budapesten:Szóval azt mondja az ember:Hajnali négykor kiállok a gangra,megnézni,hogy mi van.Mert hajnali négykor mindig kiállok......




Én is nézelődöm.Nézem,hogy mi van,de nincs semmi..

Mese mese meskete.....

Azt gondoltam,ne csak sírjunk és várjuk a csodát,hanem látogassunk el a mesék birodalmába is.Ez egy fenőtteknek szoló mese,mindenféle erotikus töltet nélkül.JA!Majd lesz folytatás is


Benji, egy szörcsögő nyuszifiú élete!!

Ha egy magamfajta nyúl webnapló írásába kezd, illik neki bemutatkozni. Nagy pironkodások, ill. fülmozgatások között korrigálnám ezt a hiányosságot. Azért nem pirulok, mert mi nyulak képtelen vagyunk ilyesféle változásra. Mert a véredényeink... (De nem térek el a tárgytól...) A nyulak anatómiája különben sem érdekelné a kedves publikumot.

Szóval III. Vitéz Benjáminként láttam meg a napvilágot. Akarom mondani a holdat. Mert drága jó anyám elmondása szerint érkezésem éjjelre datálható. Elsőként érkeztem. Követői, egy öcs és két húg. Név szerint: Alfréd. Lujza és Regina. De mivel én voltam a sorban az első, így én kaptam meg Dédapám nevét. Mind a mai napig büszkén billentem meg füleim, mikor rá gondolok. Mennyi mesét hallottam hőstetteiről, mikor is a nyulak mezején folytatta csatáját a serege élén. Mindaddig, míg a véres küzdelem utolsó napján egy hatalmas sas karmai között lelte őt a vég. Gyermekkorom önfeledt játszással telt. Azt a szénaszagú mindenségit! De jó is volt még akkor...
Folytathatnám anekdotázásom, de azt vallom: a jelenben kell éni és nem a múltra visszatekinteni. Szóval a tegnapi napom is úgy indult, mint a többi... Nyivák adott enni (ismét fonnyadt volt a répa). De hát tudom én, ínséges időket élünk. Nehéz a piacon megtalálni az első osztályú árut. Az istenadtának utána eszébe jutott, hogy kipucoljon a bogyóimból. Nem értem, miért fintorgott annyira, ha még nem érzett büdöset, a nagy barna dögöt kellett volna szagolgatnia.
Néha visszasírom azt az időt, mikor én és Nyivák panellakók voltunk. Mikor kiengedett ketrecemből, csak az enyém volt az 30 négyzetméter. Milyen jó is volt megrágni a vezetékeket és Nyivák papucsait.
Mellékesen megjegyzem, Nyivákot nem mindig szólítottam így. Volt idő, mikor kimondottan kedveltem a szőke fejét, amiben csak egy maroknyi lepkének az esze szorult. Ez a történet is megér egy postot, de most ezt nem tenném meg, mivel elég megalázó lenne ez a Nyiváknak. Bár amit ma tett velem, olyan szintű felháborodást váltott ki belőlem, hogy sokáig gondolkoztam azon, el sem fogadom a csemegének szánt zabot, inkább megcakkozom fogaimmal a frissen manikűrözött ujját. Már-már kezdett kedélyállapotom javulni, mikor ez a buta tyúk megérkezett és hóna alatt berakott mellém... Nem fogjátok elhinni! Szóval odarakta mellém fajunk egy másik képviselőjét... Na ne! Hogy a zabos zsák szakadna a fejedre, Nyivák! Mégis, hogy gondoltad ezt? Hát nem vagyok én neked elég? Hát nem töltöttünk elég időt ahhoz, hogy rájöjj, én lehetek az egyetlen nyúl az életedben?
- Kornél vagyok. - kezdte újdonsült lakótársam - A csincsillák és az angórák nemzetségéből.
- Basszus... Kit érdekel, milyen génmanipuláció okozta tragédia során kerültél velem egy háztartásba?
- Miért vagy ilyen ellenséges? Talán nem volt részed nyúl etikett oktatásban?
- Hó-hó kiskomám! Félre a tapsi fülekkel! Tudok én kedves, illemtudó nyuszi lenni, ha akarok. De ma nem. És legfőképp nem veled. De lásd, nem vagyok egy sima káposztarágó. III. Vitéz Benjámin lennék a mezei lógófülűek leszármazottja.
- Jah... Az más. Most már értem, miért ilyen furcsa a színed... Egyből levágtam, hogy a családfádban nem lelhető fel a kék vér.
- Na idefigyelj, te okostojás! A te véred is biztos piros, de ezt könnyen kideríthetjük, ha beleharapok abba a fennhéjázó orrodba! Lehet, hogy nincs nemesi vérvonalam, de jó ideig éltem a nyúlgettóban és hidd el, sok mindent megtanultam. Úgyhogy most jegyezd meg! Amíg kénytelen vagyok veled közös káposzta levelet rágni, addig tudd: a lakhelyemben csak egy kis sarok lehet a tiéd. Ott kell végezned az összes dolgod. És az okosságaidat tartsd meg annak, aki erre vevő. Én már sok baromságot hallottam. Hidd el, nem tudsz újat makogni nekem.


Folyt köv...

2012. május 31., csütörtök

Anya lét...

Az ember a szüleit, az életét, a sorsát elméletileg nem választhatja meg... csak úgy belehuppanunk egy világba, mint a légy a cappucino krémbe. Aztán kiderül, hogy miből milyen jutott ki nekünk. Mindegy egyébként, hogy széna vagy szalma, a kamaszkor lesz az az időszak, amikor rádöbbenünk, hogy mindenben lehet hibát találni. Ja, és persze mindenkiben. 
Ilyenkor találjuk bénának a szüleink bizonyos dolgait, és kell hozzá jó néhány év, sőt egyeseknek egy egész élet, mire levonjuk a tanulságokat, és megértjük igazán az embereket, akik felneveltek minket. 
Az egyik és talán a legfontosabb ilyen ember az anyánk lesz. Van, aki állandóan harcol az anyjával, más csupán közömbös vele. Viszont akadnak emberek, akiknek megadatik, hogy szeretetben, biztonságban, sőt; akár teljes, őszinte barátságban érzik magukat az édesanyjukkal. Van ez utóbbinak sokféle változata. Nem is ebbe akarok most belefolyni. Hanem csöppnyi tanulságokat akarok mutatni, amik most még lehetséges, hogy annyira kicsik, hogy nem látjuk őket a haszontalan, de számunkra fontos dolgok elvakító fátylán át.Kedves Gyerekek!!
Amikor összevesztek az anyukátokkal, bele szoktátok képzelni magatokat az ő helyébe? Elképzelitek az indokait, az érdekeit, a miértjeit, amiért ezt és azt mondta, de egészen mást, mint amit szerettetek volna hallani? 
Az anyák könyve végtelen hosszú regény. Tele ugyanolyan emlékekkel és tanulságokkal, mint mindenki más életének lapjai. Csakhogy az anyák könyve már nem csak az anyákról szól. Hanem a gyerekről is, aki fogantatásától kezdve örökösen ott lebeg a regény sorai mögött, és bár nem látjuk, de érezzük a jelenlétét. Mi minden pereghet le egy anya lelkében, amikor látja, hogy ez a gyerek, ez az eredendő értelme az életnek bajba került; szomorú, vagy éppen a szerelemtől euforikus? 
Szokás mondani, hogy amikor az embernek gyereke születik, már sohasem lehet annyira nyugodt, mint amilyen bármikor korábban volt. Mert amint az egy testből kettő válik, az anya mindig szeretni, vigyázni, biztonságban tudni akarja a másik felét. Ha a gyerek később szerelmes lesz, lehet hogy azért nem tud örülni ennek egy anya, mert a saját csalódásaira gondol, aminek keserű mérgét nem akarja, hogy a gyereke egyszer is érezze. Vagy ránéz a gyerek szerelmére, és valakit lát benne... egy olyan jellemet, aminek anno ő is bedőlt, és amivel ugyanúgy rosszul is járt.
A gyerek szomorúságában a jó anya osztozik; fáj neki, hogy a gyerekét nem óvhatta meg a szenvedéstől... és fáj neki, hogy tétlenül hajlandó azt végignézni. Mért nem gondolunk mégis az anyák könyvére, amikor kifakadunk és hadakozunk az anyánkkal? 
Fiú,lány,most teljesen mindegy..Megpróbálom érteni őket..Vissza mászni a gyerek bőrömbe,amit nem is igazán kell erőltetnem,hisz még Istennek hála,abban vagyok..
Kutya nehéz..Szülőnek lenni bizony nagyon nehéz.Vagy ahogy a férjem mondaná.."Szülőnek lenni semmiség.Jó szülőnek lenni,nagy feladat."
Most itt tornyosul előttem a feladat,mint óriási hegygerinc..Még a közepénél tartok,lemászni már nem lehet,viszont egyre nehezebben mászom tovább..Jó lett volna több rögzítő kötelet hozni,de ki gondolta volna..
Mindenesetre a csúcson majd leszúrom a zászlóm..:))