Mert jó..

Lóci lázadása



Karácsonyra feljött vidékről

Lóci kedvence, az apám.

Rossz is lett rögtön Lóci, oly rossz,

hogy délelőtt és délután



tőle visszhangzott az egész ház

és én már féltem egy kicsit,

hogy itt hiába az okos szó,

itt már csak a terror segít.



Apám, látva, hogy unokája

hogy a nyakamra nő, talán

nevetett magában az ifjabb

ügyetlen apán, a fián,



s ha nem is gondolt vissza arra

az időre, mikor velem

bánt el, meg akarta mutatni,

hogy hogy nevelnek helyesen,



s mondott valamit a gyereknek,

fél-tilalmat és fél-panaszt…

Semmi szörnyűt, – csak megelőzött,

hisz olyasmit vagy ugyanazt



mondtam volna esetleg én is…

S szavára Lóci dacosan

összerezzent, és vele én is,

egész úgy, mintha én magam



kaptam volna a szemrehányást,

a szót, a tiltót, büntetőt,

azt, ami oly gyűlöletes volt

harmincegy évvel ezelőtt:



úgy éreztem: most készülődik

ellenem egy más akarat,

úgy éreztem: lapulni kell, vagy

összetörik a csontomat,



és elöntött a keserűség,

a gyerekkori fájdalom – –

És Lóci felelt: – Csak azért is!

Úgy lesz, ahogy én akarom! –



És apám szólt: – De nem szabad, mert

apu megbüntet!… – Lázadó

hang csattant vissza: – Nem, nem! Én rossz

leszek! csak rossznak lenni jó! –



Néztem apámat: énhelyettem

játszotta meg, hogy szigorú,

és Lócit: s láttam, hogy helyettem

lázadt fel szegény kisfiú:



helyettem lázadt, s amit egykor

nem mertem, most megtette ő,

s egyszerre nagyra nyilt, szabadra,

előttem a nemhitt jövő,



s valamit akartam csinálni,

valami bolondot, vigat,

ami majd mindent elfeledtet,

és szóltam: – Lóci, gyere csak,



gyere, kis disznó, megtanítlak

röfögni… – Röfögtem neki

és Lóci is röfögni kezdett,

hogy potyogtak a könnyei,



és béke lett és már mosolygott

a harminc év kísértete,

Lóci játszott s én nem sajnáltam,

hogy a napom elment vele.


Szabó Lőrinc.