Ma egészmásról akartam írni,de Boróka postja,olyannyira elszomorított,
hogy nincs hozzá erőm.
Jöjjön az,ami már hosszú-hosszú idő óta rákfenékje a mi házasságunknak és ma jöttem rá,valószínű én generálom.
Eléggé eladósodtunk,s nekem sajnos senkim nincs akihez fordulhatnék.Az összes barát jótevő,innen 200km-re.Férjem szülei tudnának segíteni,és az elején megis tették,de most kijelentette,hogy nem segít többé anyagilag.Csak és kizárólag erkölcsi támaszt tudnak nyújtani.Pedig van nekik.Jó nyugdíj.örökség stb...És ami miatt még veszekedtem az volt,hogy a férjem testvére miért kapta meg szentendrén a tulajdoni jogot,hogy oda építkezzen.(ugye nem kell monani mennyibe kerül arra az üres telkek is)
Bárhányszor fehosztam,mindig vita volt.Még ha csak vita lenne.Ma rengeteget gondolkodtam.Nem akarom,hogy a házasságom,az életem rámenjen.Ezt biztosan tudom
Nem könnyű a feladványom, az biztos!
Azon, hogy az férjem az Anyja mellé áll, nincs mit csodálkozni, szinte minden férfi ezt teszi.
Az már, csak veszett fejsze, ha számon kérem, hogy a másiknak mér ennyi, és Nekünk meg, a szükségetekben, mér nem annyi, sőt, semennyi. Mert a számonkéréssel, felhívod a figyelmét az Ő saját igazságtalanságára, és ezzel, nem szívesen néz szembe, senki sem. Inkább, még dacosabbá válik.
A gyerekeim nem az ő unokái.
Az, hogy már kevéssé bírom türtőztetni magam, a kifáradás, kimerülés jele. Amikor már, túl van az ember, a torkig-on is. Akkor már, nem tud a szívével látni, csak a keserűségével, fájdalmával.
Aminek csak egy részét rakta Ő Rám, a többit a mások kíméletlen hozzáállása okozta. Csak már, se erőm, se kedvem nincs, szétválogatni, hogy kitől jött sérelem, mert nem is érdekel, mert általánosan fáj!
És ilyenkor adják fel könnyen a férfiak is, és jó esetben csak a tv elé ülnek, rosszabb esetben, házon kívül vígasztalódnak.
És a betegségeim is, a túlterhelődés jelei. Helyettem beszélnek, önkéntelenül is.
Az az egy volna a kiút, ha függetlenedni tudnánk, anyagilag. Akkor, elsímulnának Bennem a legyőzöttség kínjai.Most én itt állok nem adom fel és találok munkát,ha kell
bármit megteszek.Azthiszem nem szégyen a munka és igazából a helyzetünket sem szégyenlem.Elég baj,hogy a hazánk naggyai nem teszik meg
TUDOM ,HOGY KI KELL TARTANI ha Gyerekeink, vannak, mindenképpen, mert nem adhatjuk eléjük, a halál példáját, mint választ a felmerülő nyomorúságra!
Gondolkozom, mit tehetek még Magamért.
Talán többé nem okolom a férjem:))
Persze az egész monológom mit sem ér,ha már átbillent a mérleg,s nem a szenvedély hanem a sajnálat lesz az úr.Választ várok és remélem kapok.
hogy nincs hozzá erőm.
Jöjjön az,ami már hosszú-hosszú idő óta rákfenékje a mi házasságunknak és ma jöttem rá,valószínű én generálom.
Eléggé eladósodtunk,s nekem sajnos senkim nincs akihez fordulhatnék.Az összes barát jótevő,innen 200km-re.Férjem szülei tudnának segíteni,és az elején megis tették,de most kijelentette,hogy nem segít többé anyagilag.Csak és kizárólag erkölcsi támaszt tudnak nyújtani.Pedig van nekik.Jó nyugdíj.örökség stb...És ami miatt még veszekedtem az volt,hogy a férjem testvére miért kapta meg szentendrén a tulajdoni jogot,hogy oda építkezzen.(ugye nem kell monani mennyibe kerül arra az üres telkek is)
Bárhányszor fehosztam,mindig vita volt.Még ha csak vita lenne.Ma rengeteget gondolkodtam.Nem akarom,hogy a házasságom,az életem rámenjen.Ezt biztosan tudom
Nem könnyű a feladványom, az biztos!
Azon, hogy az férjem az Anyja mellé áll, nincs mit csodálkozni, szinte minden férfi ezt teszi.
Az már, csak veszett fejsze, ha számon kérem, hogy a másiknak mér ennyi, és Nekünk meg, a szükségetekben, mér nem annyi, sőt, semennyi. Mert a számonkéréssel, felhívod a figyelmét az Ő saját igazságtalanságára, és ezzel, nem szívesen néz szembe, senki sem. Inkább, még dacosabbá válik.
A gyerekeim nem az ő unokái.
Az, hogy már kevéssé bírom türtőztetni magam, a kifáradás, kimerülés jele. Amikor már, túl van az ember, a torkig-on is. Akkor már, nem tud a szívével látni, csak a keserűségével, fájdalmával.
Aminek csak egy részét rakta Ő Rám, a többit a mások kíméletlen hozzáállása okozta. Csak már, se erőm, se kedvem nincs, szétválogatni, hogy kitől jött sérelem, mert nem is érdekel, mert általánosan fáj!
És ilyenkor adják fel könnyen a férfiak is, és jó esetben csak a tv elé ülnek, rosszabb esetben, házon kívül vígasztalódnak.
És a betegségeim is, a túlterhelődés jelei. Helyettem beszélnek, önkéntelenül is.
Az az egy volna a kiút, ha függetlenedni tudnánk, anyagilag. Akkor, elsímulnának Bennem a legyőzöttség kínjai.Most én itt állok nem adom fel és találok munkát,ha kell
bármit megteszek.Azthiszem nem szégyen a munka és igazából a helyzetünket sem szégyenlem.Elég baj,hogy a hazánk naggyai nem teszik meg
TUDOM ,HOGY KI KELL TARTANI ha Gyerekeink, vannak, mindenképpen, mert nem adhatjuk eléjük, a halál példáját, mint választ a felmerülő nyomorúságra!
Gondolkozom, mit tehetek még Magamért.
Talán többé nem okolom a férjem:))
Persze az egész monológom mit sem ér,ha már átbillent a mérleg,s nem a szenvedély hanem a sajnálat lesz az úr.Választ várok és remélem kapok.
2 megjegyzés:
A megbocsátás mindenekelőtt a te, a megbocsátó fél érdekeit szolgálja... Ha megbocsátasz, megszabadulsz valamitől, ami elevenen elemészt téged: ami pusztítja az örömödet és a teljes és őszinte szeretetre való képességedet.
/William Paul Young/
Kezd azzal, hogy megbocsájtasz magadnak...
Drága Csöpp!!
A megbocsájtás az egyik legnehezebb és embert formáló dolog.Én harcolok.Seregem ugyan nincs,de segítőim látom igen.Köszönöm,hogy itt voltál:))
Megjegyzés küldése