Elengedés

Nem tudom pontosan mikor kezdődött.Talán amikor megszültem a legidősebb lányom,és egyszer csak nem hozták be hozzám,mint a többi anyukának.Helyette orvosok és nővérek jöttek,kérdezgetve,hogy van e a családban szív beteg,stb stb...Kérdeztem őket,de mindhiába.Nyugodjon meg anyuka,minden rendben van,de magának most nem tesz jót az idegeskedés.Hiába mondtam nekik,hogy az nem tesz jót,ha nem tudom mi történik az én apró babámmal.Mire a hiszti széléig eljutottam,közölték,hogy minden rendben van a kicsivel,csak a szíve hírtelen dupláját verte,mint azt kellene..De még nem találtak rá logikus választ.Talán megijedt a világtól,mondták ők.Most sajnos nem láthatom,mert őt levitték a gyerek osztályra,ami ugye az első emeleten van,én pedig a szülészeten,ami a harmadik,de ha kicsit is türelmes leszek akkor majd jön egy ápoló,aki segít nekem átmenni hozzá,viszont most még nem kelhetek fel.Mit sem törődve az intelmekkel,szülés után négy óra hosszával felkeltem és elindultam a gyerekemhez.Nem hiszem,hogy létezett volna olyan hatalom,ami ebben megtudott volna akadályozni.A lift az sokadik gondolatom volt,így maradt a lépcső.Mikor megláttam az én gyönyörű kicsi lányom,egyszerre voltam büszke és végtelenül szomorú.Nevetett az egyik szemem,mert ez a csodaszép kisember engem választott az anyukájának.Sírt a másik szemem,mert most ott feküdt az inkubátorban,az icipici kezében infúzió,és akkor egy pillanatra megingott a hitem.Jött a kérdés sóhajok között,hogy miért ő?Néztem néztem,aztán egyszer csak elmosolyodott ez a kis csoda lény..Vissza adta egy pillanat a hitemet,mellé még kaptam rengeteg lelki erőt.Azt gondoltam történhet bármi,mi ketten legyőzhetetlenek vagyunk/leszünk.Igen.Akkor ott megfogadtam,hogy mindennel és mindenkivel szembe fogok szállni a gyerekeimért.Ha kell a sorsot is megtagadom,ha kell bárkivel megalkuszom,de őket baj nem érheti.Ezt így is teszem mind a mai napig.Nagyon sok döntésem volt,ami értük lett,és sok mindent nem tettem meg miattuk.De soha egy percre sem bántam meg,hogy eszerint éltem.Nagyon sokáig az összes könnyem értük hullt,és az összes mosolyt nekik köszönhetem.Hálát adok a sorsnak,hogy mára lett egy párom,társam aki szintén kivált ugyanilyen érzéseket...Lassan a gyerekeim felnőnek.Most még a két kisebbnek szüksége van arra a szeretetre,amit a nagylány már nem igényel,legalábbis ritkábban.Mostanában gondolkozom azon,hogy ezt a majom szeretetet igenis lekel cserélnem.Nem szabad túl szeretnem őket,mert az intő példák jönnek felém.(bármi gondom van,meg sem próbálják egyedül megoldani).Sokkal következetesebbnek kell mostantól lennem,hogy tudjam,úgy indulnak el a felnőtté válás ösvényén,mint akik minden útravalót helyesen kaptak meg,és ha ők ügyesen használják,egy boldog élet úton mehetnek tovább...Nagyon nehéz.Kicsit úgy érzem magam,mint egy öreg fa,aki eddig ágaival védelmet nyújtott,és aztán magától dönt úgy,hogy ezeket az ágakat metszik le,hogy a termés több napfényt kapjon.Nem voltam még ilyen helyzetben,de remélem sikerülni fog,hogy a fájdalom után,amit érezni fogok,ismét büszkeség és boldogság töltse be az életem.