Felébredem..

Milliószor írt már nekem...Szerelmünk,kapcsolatunk elején talán többet.De megbecsülni és tisztán látni,olvasni a sorok között,azt most tanultam meg.Most,mikor rájöttem,hogy bizony egy betegségnek,olyan vége is lehet,hogy elveszítelek..Persze pozitívan gondolkodom és nem menekülsz tőlem sosem.Ez lett a kedvencem tőled.

Egy-két-há-zasság!
Az elmúlt évben kétszer házasodtam: előbb életem társára, utóbb színterére találtam. Számot vethetnék, ha halálomra készülnék. Ehelyett és ehelyütt inkább köszönetet mondanék neki, hisz nélküle nem itt lennénk. Többször tartotta bennünk a lelket, mintsem gondolná. Pokoli nehéz volt időnként, idegzetünk nemcseppet megtépázva ugyan, de túlélte a megpróbáltatásokat. Lassan begyógyulnak régi sebeink is, újabbakat, másfajtákat igyekszünk öngyógyítani, bár ezek fájdalma sokkal rövidtávúbb, s kevésbé intenzív. Feledni mégis nehéz a régieket, de tán nem is kell. Majd ha fagyos estéken elfogy a tűzifa, begyújthatunk az akkori indulatokkal. Körülüljük a szobákat, belehelljük szívünk örömével, s boldogan, egymás szavába vágva, kacagva mesélünk utódainknak.
Kevesen kapnak készen családot, beleszületni szokás inkább. Ilyen remek hátteret pedig még kevesebben tudhatnak magukénak. A rengeteg gyötrődés után talán idővel az ő fájdalmukon is enyhítünk valamelyest. A körülményekre panasz nem lehet, kettőnkön az múlik, hogy helyes utat mutassunk.
Voltam egykoron Városi, Falulakóvá majd később nemesülök. Sehonnai vagyok egyelőre, s így van ez rendjén. Vendég maradok, míg egy nap észrevétlen hátbaveregetnek a csahosok: Jól van, jól, lefeküdhetsz közibénk.
És most hadd szóljak a legdrágábbhoz a világon. Te, aki vezéreled vérem morajlását, s ennek ütemére kobakomra koppintasz, hát tudd meg: nem kívánok semmit jobban, mint Veled élni mindezen nehézségek közepette, mert bízvást tudom, minket nem törhet semmi, nincsen vihar, mely lerombolhatná vagy megtörhetné eggyéválásunkat. "Benned élek, bennem élsz, tudod már jól, merre mész." Egy úton lépegetünk, mint összenőtt sziámiak, máshogy nem is tudnánk. Boldogságod enyém is, bánatom a te arcodra csal könnyet. Mióta belémbújtál, nincs csöpp reménytelenségem sem, sem pusztába kiáltott fölös jajjszavam, szivárványunk alatt köddé vált minden kétség.
(Buzási Gergely)